File:Mányoki Ádám selfportrait.jpg

(1673, Szokolya - 1757, Drezda)

Önarckép 1711 Olaj, vászon, 87 x 61,5 cm Magyar Nemzeti Galéria, Budapest

Mányokitól csupán két önarcképet ismerünk: egy fiatalkori, lavírozott rajzot 1693-ból (egykor Budapest, Ernst Lajos gyûjteménye), valamint itt bemutatott félalakos képmását, amely már az érett mûvészt örökíti meg. Megnyerõen magabiztos mesterember-portréján munka közben ábrázolja magát, kezében palettával és ecsetekkel, mellén szétnyíló, feltûrt ujjú ingben. Arcának felsõ részére - Rembrandt óta népszerû önarcképi megoldásként - melegbarna árnyékot vet a felhajló szélû puha bársonykalap. A meleg színû, vörösesbarna félárnyékok, a reflexfényekkel modellált, homályban tartott szemkörnyék tónusgazdagsága Mányoki máskor aprólékos ecsetkezelésû, szinte rajzi igényû részletformálásához képest itt merõben új, oldottabb festõiséget képvisel.

Semmi sem elõlegezi az alig késõbbi, Gdanskban készült II. Rákóczi Ferenc portré (Budapest, Magyar Nemzeti Galérai) virtuóz lazúr-technikáját, ecsetnyom nélküli felületet adó "finomfestését", amely ugyanúgy Mányoki hollandiai tartózkodásának festõi eredményeként jelenik meg a fejedelem portréján, mint a fénykezelés, a sötét tónusokban gazdag környezet és a megvilágított arc festõi ellentéte. Pedig Mányoki már megjárta Hollandiát, amikor önarcképét elkészítette. A feladat azonban a két képnél különbözõ közelítésmódot igényelt, s ez egyet jelentett Mányoki számára - a késõbbiekben is nemegyszer - a megfelelõ festõi stílus alkalmazásával, teret adva egyúttal a stílushoz tapadó hangulati asszociációknak is. Zsánerközvetlenségû önarcképének festõi elõzményei ugyanis berlini kortársának, az 1910-ben udvari festõvé kinevezett francia Antoine Pesne-nek azokban a korai életképeiben azonosíthatók, melyeket a festõ megelõzõ velencei tartózkodásának idején, vagy ottani festõi élményeinek hatására elsõ berlini éveiben készített. Ezekkel a barna, a vörös és a fehér tónusainak skálára épülõ, bensõséges hangulatú egyfigurás népi zsánereivel Pesne közvetítette Mányokihoz azokat a szemléletbeli és kolorisztikus tapasztalatokat, amelyeket a francia festõ korábban Andrea Celesti környezetében és feltehetõen Piazzetta mûveinek ismeretébõl szerzett. A festõi forrás felismerése tette lehetõvé a sokáig eldönthetetlen datálású önarckép elhelyezését a Mányoki életmûben. A kép e század elejéig a schleiszheimi képtárban volt.

MÁNYOKI, Ádám (1673, Szokolya - 1757, Dresden)

Self-portrait 1711 Oil on canvas, 87 x 61,5 cm Hungarian National Gallery, Budapest

We know only two self-portraits by Mányoki: one from his youth, a washed drawing made in 1693 (formerly in Budapest, Lajos Ernst Collection) and this half-figure portrait showing the mature artist. In his charmingly confident craftsman-portrait he depicts himself a work, holding a palette and brushes in his hand, wearing a shirt with rolled-up sleeves, opening over his chest. In a trick of self-portraits popular since Rembrandt, the soft velvet hat with its upturned rim casts a warm brown shadow over the upper half of his face. Those warm reddish-brown half-shades and the tonal richness of the eyes' area modelled with reflexive lights and kept in shadow represent here a completely new, relaxed pictorial quality as compared to Mányoki's painstaking formation of details made by almost drawing with his brush.

There is nothing here to forecast the virtuoso glazing technique appearing in the portrait of Prince Ferenc Rákóczi II. made hardly a little later in Gdansk (now at the Magyar Nemzeti Galéria), that fine painting resulting in surfaces without brush marks, appearing in the Prince's portrait as one of the results of the artist's stay in the Netherlands; the other is his handling of the light: the pictorial contrast between the environment rich in dark tones and the lighted face. It is interesting, for Mányoki had been to Netherlands before painting this self-portrait. Yet the different tasks provided by the two pictures demanded different approaches, which meant applying the appropriate style, giving room also to the associations of mood attached to the style. The pictorial prototypes of this genre-like self-portrait may be found in those early works of Antoine Pesne (his French contemporary artist appointed to be Court Painter in Berlin, 1710) made either during Pesne's stay in Venice or, following that, during his first years in Berlin. With those single-figure folk narratives painted in an intimate mood and built on the range of brown, red and white tones, Pesne passed on to Mányoki the treasure of experience in approach and colouring that he had gained earlier in the circle of Andrea Celesti and possibly through his knowledge of Piazzetta's works. The recognition of the pictorial source enabled scholars to put this self-portrait of much-debated dating in its place in Mányoki's oeuvre. Until the beginning of our century the painting was kept in the Schleiszheim Gallery.

Type: self-portrait Time-line: 1701-1750