File:Lókút eredetmondája (olaj, karton, 77 x 85 cm).jpg

Történt egyszer régen, hogy egy szegény ember vézna kis lovacskájával szántott az erdei tisztáson. Nagyokat fútt a nyomorult pára, táguló orrcimpája meg-megremegett, de csak rótta, rótta, háta mögött hagyva a kiserkenő sorokat. Oldaláról, a bordák közti csatornákból habzott, gyöngyözött a veríték, csöppent a földre s fordította alá az ekevas a keservvel áztatott föld egy-egy darabkáját. Hónapok óta elkerülte ezt a vidéket az eső. Magasan járt a nap. A hőség már-már elviselhetetlenné kezdett válni. Az öreg ember megállította remegő lovacskáját. A gyepes téren egy lombos fa alá vezette s eloldotta az istrángját. Vizet nem tudott adni neki, hisz magának is csupán néhány csepp jutott, valami féreg-féle feldöntötte kőkorsóját. A csont-sovány ló zihálva, emelkedő és süllyedő horpasszal állt a rekkenő hőségben. A remegő levegőben még arra sem volt ereje, hogy a bögölyöket farkával elsuhintsa, pedig azok már jó kövérre szívták magukat. De hirtelenében mi történt! Felkapta fejét. Fülét hegyezni kezdte, aztán fölcsapta farkát s vad vágtába kezdett. Az öreg álmélkodva nézett a gomolygó porcsík után, abba az irányba, melyben egyetlen vagyonkáját látta a messzeségbe veszni. Emberünk fáradt volt ahhoz, hogy kétségbe essen, kábultan vette az irányt arrafelé, amerre a rozzant gebéjét sejthette. Szomorúság felhői szálltak a lelkére. Nézett erre, nézett arra, minden irányból bokrok, fák bólogattak feléje. Már jól bennjárt a nap a délutánban, korongja mind lejjebb szállt az ég boltozatáról. A derék szántó-vető egyre csak távolodott a tisztástól. Mindenütt hatalmas fák meredtek az égre. Talpa alatt megreccsent, ropogott az ág, susogott a száraz avar. Minden kis neszre figyelt. Hasztalan. Egyre nagyobb fájdalom töltötte el szívét. Kinek szóljon, hova kiáltson? Nem hallgat rá senki. Ijesztő némaság vette körül. Megállt egy odvas fánál. Csupasz testű kis csiga igyekezett átjutni az elébe pottyant kéregdarabkán, végtelennek tűnő ezüst csíkot húzva maga után. Menni - menni kell, tovább! Az öreg torkát fojtogatni kezdte valami kimondhatatlan keserűség. Az átvilágított falevelek egyre halványuló függönyével búcsúzott a nap, fogyó erejével mutatta az úttalan utat. A támolygó léptű belefeledkezett a különös látványba, hitte is meg nem is, mintha csak a képzelete játszana vele. Hova lett a déli verőfény? Lelke fény-árnyék megmártózásaiból egy jól ismert hang hozta vissza a reményvesztett valóságba. Egy völgykatlanból, a völgy öléből lovacskája tisztán hallható nyerítése szállt feléje. Arra irányította lépteit, előbb csak tétován, majd egyre szaporábban, végül rohanásra fogta. Belevetette magát a sűrűségbe. Nem nézett a lába elé. Úgy csörtetett, mint egy megriasztott vad. Nem keresett ösvényt, csapást vagy nyiladékot. Csak rohant mámorosan lefelé, méretes páfrányokon, korhadó fatörzseken át. Penész és gombaszag csapott az orrába, miközben a fák ágaikkal, mint megannyi kéz húzták vissza. Gallyak vágódtak az arcába és bokrok recsegtek körülötte. Többször is felbukott, megcsúszott. Gyökerek és indák, iszalagok akadályozták az előrejutásban. A hang pedig csak hívta és egyre közelebbről. Már az egész testével érezte, mind nedvesebb az avar és mind áthatóbb a föld szaga. Illat volt az, de akkor ő úgy érezte, mintha az egész erdő, a fák, a sziklák mind reá szakadtak volna. Szájában keveredett az izzadság s a tavalyi, szétmálló lomblevél sós íze. Furcsa nesz! Vízcsobogás? Fülelt. Az elgyötört embernek muzsikaszó. Új erőre kapott. Sípoló tüdővel tovább vonszolta magát. Csak bírja odáig … Még egy lépés és a bokor mögött a megkerült szökevény! Víz locsogott a gyökerek alatt, és az előbújó árnyak közé beszőve mozgatta a tükröződő lovat. Amint meghallotta gazdája lépteit, farkával fékeveszett csapkodásba kezdett. Nagyokat prüszkölve hajolt újra és újra a köveken megcsillanó tompa fényre, és sörényét rázva szórta szerteszét a felszippantott víz holdezüstös cseppjeit. A jó öreg nem akart hinni a szemének, mert az ő rozzant lovacskája meseszép táltossá változott! Így jutottak egy ló segítségével bő forrásvízhez az emberek. E felfedezés híre hamar eljutott mindenfelé, szerte a környéken, s megindultak a szekérkaravánok mind egy irányba, egy forrás és a bő termést ígérő földek felé, Lókútra.